Kun Magdolna: Búcsú elégia

Ha egyszer elmegyek, ne sírjatok értem,

mert ahová érkezem, ott virág lesz a réten,

és csoda-harang muzsikál hegedű zenét,

melynek minden akkordja rólam mond mesét.

Mikor lefedett koporsómra könnyeitek hull,

és szívetek a fájdalomtól némán elszorul,

ne gondoljátok, hogy nem láthattok többé,

mert a lelkem itt marad, az nem változik köddé.

Bár szótlanná válok, és szavam sem halljátok,

de ha magatokba mélyedtek, úgyis tudjátok,

hogy a lebegő porszemcse is kirajzolja arcom,

s a jégvirágos ablakon is én leszek a csóknyom.

Mert amíg emlékeket igéz madár röptű múltam,

és tudatotok megőrzi, mit szívetekben hagytam,

addig nem lesz olyan messze az a nevenincs távol,

ahol a kék-lángú holdvilág a csillagokkal táncol.

Ki egyszer megszületik annak meg kell halni,

hisz az élet állomás, honnan tovább kell haladni,

oda, hol a halhatatlan létjog mindenkire vár,

arra is, ki földi útján koldusbottal jár.