Gyász és kommunikáció
Modern társadalmunkban csupán elvétve beszélünk a halálról, így amikor egy szerettünk elvesztésével kell szembenéznünk, kapaszkodók nélkül próbálunk megbirkózni a fájdalommal. Nemcsak mi magunk bizonytalanodunk el ilyenkor, a környezetünkben élők sem tudják, hogyan nyújthatnak vigaszt. Léder László pszichológus, az Apa Akadémia alapítója segít eligazodnunk a gyászkommunikációban.
Léder László pszichológus
Az elmúlásról nem könnyű beszélni. Sőt, úgy is fogalmazhatnánk, a halál témája tabunak számít. Mi ennek az oka?
Ha röviden akarnék fogalmazni, azt mondanám, a válasz modern életvitelünkben keresendő. Mit értek ez alatt? Először is, a történelmi források alapján tudjuk, hogy az elmúlt századokban igen magas volt a gyerekhalandóság. Az 1800-as évek elején Európában a gyerekek 50%-a egy éves kora előtt elhunyt. Akár idősebbről, akár fiatalabbról volt szó, az embereket többnyire otthon, családjuk körében érte a halál. Az apák saját kezükkel faragott koporsóval a hónuk alatt mentek a temetőbe, hogy eltemessék a gyerekeiket. Elődeink tehát együtt éltek a halállal.
Ma ezzel szemben leginkább kórházakban, idősotthonokban történnek a halálesetek. Mivel már nem a szemünk előtt zajlik a folyamat és nem mi temetünk, elidegenedtünk a haláltól. Ezzel egyidejűleg kikoptak az életünkből az elmúláshoz és a gyászhoz köthető strukturált hagyományok, mint amilyen a halottól való elbúcsúzás rítusa.
A halál tabusítása emellett a profán világ megjelenésével is magyarázható. Amíg az emberek nagy része mélyen hitte, hogy a halállal nincs vége a létnek, könnyebb volt elfogadni a test múlandóságát. Aztán, ahogy egyre inkább terjedt a materializmus, falakat építettünk a halál és saját magunk közé, mert egész egyszerűen nem tudunk választ adni az elmúlás hatalmas, ősi kérdéseire.
Bármennyire is próbáljuk a halált távol tartani magunktól, egyszer mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznünk egy szerettünk elvesztésével. Napjainkban bevett szokás azonnal tudatni a fájdalmunkat a közösségi médiában. De vajon mennyire teszünk ezzel jót magunknak?
A halálhírek facebookos megosztása talán újszerű jelenségnek tűnik, valójában viszont nem az. Korábban is volt az újságokban gyászrovat, ahol értesítették a közösséget, ha valaki elhunyt. A legfontosabb kérdés, amit szem előtt kell tartanunk, hogy mi segít a gyászolónak. Valaki erőt merít a vigasztaló üzenetekből, más úgy gondolja, ez egy intimebb időszak és visszahúzódik magába. Minden gyász egyedi.
A megküzdés különféle lehetőségei mind benne voltak a gyász egykori rituáléiban. A tükrök letakarása jelképezte, hogy a magamba fordulás, a csendes ima ideje jött el. Ezzel párhuzamosan létjogosultságuk volt a siratóasszonyoknak és a hangos zokogásnak is. A tor, a lakoma szimbolizálta, hogy az élet megy tovább. A rituálék közül mindenki maga választhatott. Ma ehhez képest a sötétben tapogatózunk, találgatjuk, melyik út működik számunkra. Hogy ki milyen módszert választ, azért senkit nem szabad elítélni.
A tanácstalanság akkor is jelen van, amikor nem mi gyászolunk, hanem egy közeli ismerősünk. Szeretnénk valami biztatót mondani, de gyakran üresen hatnak a részvét szavai.
Valóban. Gyakran nem tudjuk, mit is mondjunk ilyenkor. Érdemes azonban szem előtt tartanunk, hogy a kommunikációban nem is annyira a "mit", hanem a "hogyan" a lényeg. A "nagyon sajnálom/ nagyon fog hiányozni/ szólj, ha valamiben tudok segíteni" egyszerre hangozhat közhelyként és vigaszként. Kiemelném, hogy a gyásszal kapcsolatban csak az érzelmi kommunikáció működik. Egy fájdalommal küzdő számára rettenetes a racionalizálás és a bagatellizálás, ezért mindenféleképpen kerüljük azokat a mondatokat, hogy "Talán jobb így szegénynek" vagy "Statisztikailag ez így szokott lenni, ebben az életkorban sokan halnak meg."
Van valamilyen módszer arra, kihez hogyan közelítsünk vagy ez is egyénfüggő?
Minden kommunikáció helyzetfüggő. Hogy hogyan beszélünk, azt befolyásolja a másik ember személyisége, kettőnk kapcsolata és hogy mi történt az elhunyttal. Ezeket figyelembe véve kell megfogalmaznunk a vigasztalás üzeneteit.
Egy nagyon introvertált, zárkózott ember nem szeret az érzelmeiről beszélni. Ezt tiszteletben kell tartanunk és semmit nem szabad erőltetnünk. Ilyen esetben célszerű lehet várni három-négy napot és utána felhívni a gyászolót, hogy részvétet nyilvánítsunk. De ennek az ellenkezője is előfordul. Lehet valaki annyira magányos és elesett, hogy rögtön támogatásra van szüksége. Támogatni pedig csak akkor tudunk bárkit is, ha megértően, higgadtan, nyugodtan fordulunk a másik felé.
Van jelentősége, hogy szóban vagy írásban nyilvánítunk részvétet?
A nemszemélyes kommunikáció, mint a telefon, az SMS vagy az e-mail újszerű a mai világban, épp ezért ezek némileg idegennek hatnak. A temetésnek többek között az is a lényege, hogy személyesen vegyünk részt. Ha közeli és fontos szerettünkről van szó, keressük a családdal a személyes találkozás lehetőségét! De természetesen minden szituáció egyéni, ezért éreznünk kell, hogy mivel tesszük a legjobbat.
Van ehhez érzékünk?
Nem igazán. Sajnos ez nincs eléggé benne a kultúránkban, érezhető a tabusítás. Mivel általánossá vált az elidegenedés, az emberek klisékkel igyekeznek letudni a kötelező udvariassági köröket. Próbálunk boldogulni a korábbi rituálék nélkül, pedig lehet, hogy érdemes lenne valamelyest visszatérnünk ezekhez. Míg korábban megszokott volt, hogy a közösség tagjai főztek a gyászolóra, fát vágtak neki vagy bármilyen egyéb módon támogatást nyújtottak, ma még falun sem történik hasonló. Ezen a gyakorlaton lenne célszerű változtatnunk, mivel a szociális támogatás az egyik legkomolyabb megküzdési erő egy nehéz helyzetben. Amikor azt érezzük, hogy támogatnak bennünket, könnyebben megbirkózunk a veszteségeinkkel. A gyász az egyik legnehezebb emberi feladat, igazi fájdalmas munka, de ha sikerült elvégeznünk, akkor legtöbbször elmélyíti a kapcsolatunkat önmagunkkal, a körülöttünk lévő világgal és szeretteinkkel is.
Gyergyai-Szabó Mariann