Minden gyász egyedi

Palicska Irén

Végzettsége szerint pedagógus, középiskolai magyar-, angol- és német szakos tanár, emellett újságíró és blogger, cikkei jelentek meg a Szentesi Életben, a life.hu oldalon, a Nők Lapjában, jelenleg pedig a Családi Lapba ír. Egy januárban átélt személyes veszteség kapcsán merült fel benne, hogy polgári szónok legyen, segítve a gyászolóknak végső búcsút venni családtagjuktól. Gyergyai-Szabó Mariannt kérdeztük munkájáról, és arról, hogyan merjünk nyíltan beszélni a halálról, ami az élet elválaszthatatlan része.

Hogyan találtál rá erre az útra, hogy polgári szónok légy?

Idén januárban ért egy személyes veszteség. Ekkor tapasztaltam meg, milyen fontos a szónok személye, hiszen rajta is múlik, hogy megnyugvással tud-e az ember búcsút venni attól, akit szeret. Ahogy a saját gyászom szelídülni látszott, azt éreztem, szívesen segítenék másoknak ebben az emberpróbáló időszakban. Először az interneten jártam alaposan utána, hogyan is működik a gyakorlatban ez a hivatás. Mivel ahhoz szoktunk, hogy többnyire férfiak végzik ezt a munkát, meglepődtem, amikor szinte csak női szónokok oldalával találkoztam. Ahogy elkezdett érlelődni bennem a gondolat, gyásszal és halállal kapcsolatos könyveket olvastam. A szerzők közül kiemelném Singer Magdolnát, aki nagy szakértője a gyászkísérésnek, a gyászterápiának. Ezek a művek egyrészt a saját gyászmunkámat is segítették, másrészt szembesítettek azzal, hogy teljesen normális, amit érzek, mások is hasonló szakaszokat élnek át, mint én, csak nem szokás beszélni arról az érzelmi zűrzavarról, ami ilyenkor az emberben zajlik. Ahogy jöttek a megkeresések, az is egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy minden gyász egyedi.

Ebben talán segített mind a két szakmád, hiszen újságíró vagy, emberekkel teremtesz kapcsolatot, beszélgetsz. Pedagógusként pedig fiatalokat tanítasz. Mindkét területen egy kicsit pszichológusnak is kell lenni.

Valóban. Nagyon szeretek pszichológiai témákról írni, érdekel az emberi lélek. Szakmámból kifolyólag nem volt idegen számomra, hogy kiálljak emberek elé. Maga az alkotás is nagy öröm, amikor összeáll egy szöveg és valami személyre szóló születik a kezeim alatt, de az is jó érzéssel tölt el, amikor támaszt nyújthatok másoknak. De nem csak temetésekre írok beszédeket, nyáron egy nyugdíjas búcsúztatón vettem részt, ahol oldottabb, kötetlenebb hangulatot tudtam teremteni. Jövő hét kedden pedig egy író-olvasó találkozón debütálok mint műsorvezető. Karády Anna írónővel beszélgetek majd a könyvtárban.

Hogyan tetted ismertté magad, hogyan megtaláljanak, és felkérjenek polgári szónoknak?

Ezt is nagyon tudatosan építettem fel, jó pár hetet töltöttem az előkészületekkel. Mivel bölcsész vagyok, a marketing távol áll tőlem. Azt viszont már a legelején tudtam, hogy egy személyes honlap elengedhetetlen. Azt szerettem volna, hogy az oldalam tükrözze azt a fajta letisztultságot és igényességet, amit a munkámmal képviselek. A névjegyeimet az ismerős boltokban hagytam, és hirdetéseket adtam fel a helyi újságban, illetve a Facebookon.

Mikor mertél kiállni, hogy akkor elkezdem a munkát? És milyen volt az első búcsúztatásod?

Az elsődleges szempont az volt számomra, hogy a honlap kész legyen és a leendő ügyfeleim betekintést nyerjenek a korábbi munkáimba, reális képet alkossanak arról, milyen színvonalon, milyen személyiséggel és hozzáállással dolgozom. Ezután jött a névjegy és a hirdetés. Megkerestem a helyi temetkezési vállalatokat, és ott hagytam a névjegyemet. Májusban indítottam a kampányt, június elején csörgött a telefonom, hogy engem szeretnének. Természetesen izgultam. Eljött hozzám a családtag. A beszélgetés során elárultam, hogy ez lesz az első búcsúztatóm. Nem számítottam rá, de biztató szavakat, empátiát és megértést kaptam tőle. Az ismerőseim gyakran nekem szegezik a kérdést, hogyan lehet lelkileg bírni ezt a hivatást. A válasz egyszerű: szívesen segítek a gyászolóknak, ők pedig hálásak a munkámért. Úgy érzem, sikerül személyre szólóan megfogalmazni azokat az érzéseket, amelyek ilyenkor kavarognak bennük.

Jelenleg tanítasz. Írsz még valamelyik lapnak?

Amikor veszteség ér egy embert, elkerülhetetlen, hogy keresse, merre visz tovább az útja. Én sem voltam ezzel másként. Bármerről néztem a dolgokat, az írás mindig is központi szerepet töltött be az életemben. Ez a jövőben sem lesz másként. Jelenleg a Családi Lapnak írok. A novemberi számban a hazai hospice ellátást fogom bemutatni. A szónoki honlapomra is igyekszem tartalmakat feltölteni. Legutóbb az Apa Akadémia alapítójával, Léder László pszichológussal készítettem interjút gyász és kommunikáció kapcsolatáról. Azt tapasztalom ugyanis, ha haláleset történik a környezetünkben, nem tudjuk, kívülállóként mivel segíthetünk. A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a halál még ma is tabu, nem tudjuk, hogyan közelítsünk a gyászolóhoz, mit mondjunk neki, ami nem közhelyes és mégis vigasztaló. Emiatt is érzem egyfajta küldetésemnek, hogy merjünk nyíltan beszélni az elmúlásról, hiszen a halál az élet elválaszthatatlan része. Emellett az a kérdés is foglalkoztatott, hogy gyászolóként mennyire teszünk jót magunknak, ha a közösségi médiában megosztjuk fájdalmunkat. A szakértő szerint mindenkinek meg kell találni a saját módszereit, amelyekkel megkönnyítheti a gyászmunkát. Hogy kinek mi segít, azt tiszteletben kell tartanunk, hiszen minden gyász egyedi. Én is ezt tartom szem előtt, az elfogadás és a tapintat vezet a munkám során.

A cikk a Szentesi Élet 2021.10.29-ei számában jelent meg.

Kép: Barna Péter Pontfotó