Radnóti Miklós: Ősz és halál

Nagy Etel emlékének

Hány súlyos őszt és hány halált,

halálok vad sorát értem meg eddig én!

a süppedő avar szagával mindig

tömjén is száll felém.

Száll? inkább csak lejt, szalad,

míg rá nem hull a hó,

földönfutó és tömzsi páros illat,

kettős búcsuztató!

Az alkony most is két emléket ringat,

a földrehulló nyár futó szagát

s egy jámbor illatét...

lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég

tested a hűvös földnek adta át.

*

Az erdő vetkezik

és síkos már a rét,

körötted hét szép csillag ég,

hét csillag ég körötted és

tested körül most hirtelen

suhogó kört szalad

hét bársonyos vakond a föld alatt.

*

Ó, honnan táncoltál a fényre te?

falak tövéből, nyirkos, mély sötétből!

S miféle szárnyas akarat emelt?

mit láthattál, micsoda égi jelt?

S mi lett belőled, mondd?

te lélekűzte test,

te röppenő és dobbanó!

a gyertyák lángja és a friss

lehellet táncol most helyetted s - érted is.

Mi lett belőled lélekűzte test?

te dobbanó és röppenő!

ki könnyü voltál, mint a szellő,

súlyos vagy, mint a kő.

*

Most rejt a föld.

S nem úgy, mint mókust rejti odva,

vagy magvait a televény

csak télen át, -

örökre! mint emlékedet

e tépett költemény.