Szabó Magda: Elégia 

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet :

hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,

és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szived szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn

az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg,

hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék, ahol te vagy?

Oda süllyedt a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam útamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,

felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te;

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem